.

Ars Poetica

 

Dr. Mester Júlia

Ezeregy Gombázás Meséi

 

Egy tárlat festményei adottak, már készen vannak egyszer s mindenkorra. De a kosár tartalma rejtett erdőzugok titkainak gyűjteménye. Ez csak egy adott pillanatban és csak rövid időre alkot kollekciót, ha van olyan kellő fantáziával bíró, állhatatos ember, aki felkutatja az egyes darabokat.                                                                        

Itt nem csak a szerencse játszik szerepet. Tény és való, hogy aki gépkocsiban ül, és úgy nyargal át a természeten, annak óriási szerencse kell ahhoz, hogy akár csak egy gombát is találjon. De észre se fogja venni. Aki viszont kimegy az erdőbe, verejtékezve átbaktat kedvenc hegyein, bedugja a fejét a sűrű fenyvesekbe, alákukkant a fehér nyírfáknak, széthajtogatja a magas füvet a liget és az erdő találkozásánál, megszemléli a zöld mohával bevont árnyas, partos részeket, begázol az öreg bükkösök csupasz talajú terepére: ez az ember hazatérve a sok-sok boldog élményen kívül tele kosár gombát rak le verandája asztalára. Csakúgy, mint a barátja, aki egészen más útvonalon járta be az erdőt. Mert aki kimegy a boldogság elé, hisz benne, és felkutatja, az meg is találja. Ez minden boldogságra igaz, arra is, amit gombagyűjtésnek neveznek.

 

Forrás:  http://www.netgombasz.hu

 

Zsédely László: Lepkepatkók /részlet/

 

                    TANULSÁGOK

 

       A terepgyakorlat vezetője összeráncolta homlokát. Letette a már csaknem megtelt kosarát, megigazította hátizsákját, majd a kosarat másik kezével felkapva tovább indult, és közben ezt mondta a nyár elejei gyér gizgazzal benőtt erdei talajon mellette sétáló kollégájának:

- Megdöbbentő némelyik ember könnyelműsége! Nekem ugyan nem volt ennyire hajmeresztő esetem, mint amilyent az előbb meséltél, de már én is összefutottam néhányszor az erdőben meggondolatlan laikusokkal. Az egyik például egy húsz év körüli srác volt, aki a fővárosból költözött le Érd-parkváros M7-esen túli részébe. Ott, a lakott terület keleti szélén levő út túloldalán akkoriban még egy igen jó vegyes erdő húzódott, egészen az állami gazdaság barackosáig. Azóta az M0-ás gyűrű építése betett annak az erdőnek, meg a barackosnak is, amiért igazán kár, mert azóta se ettem olyan finom "mintát" gyümölcsből a gazdaság lyukacsos kerítésén át! Az erdő meg kiváló gombatermő hely volt, sőt! Aki arrafelé lakott, épp csak átment az út másik oldalára, besétált tíz lépésnyit a fák közé, máris kilószám szedhette a gyilkos galócát!

- Az persze, nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk kiváló termésnek...

- Így van! Annak a srácnak a szatyra, nem éppen gyilkos galócával volt tele, de azért messziről látszott, hogy van benne egy jó kis mérgezésre való adag világító tölcsérgomba is. Odaoldalogtam barátilag érdeklődni, hogy: "Mit talált a Tisztelt Kolléga?" Örömmel megmutatta, volt legalul néhány őzlábgomba, de azon kívül minden, ami csak ártalmas, igen tekintélyes választékban. Pár mondattal felvázoltam, melyiktől mit lehet kapni, persze a "kolléga" igencsak megijedt, azt mondta, hogy szomszédja, az öreg Matyi Bácsi állandóan kosárszám hordja haza a gombát, még sincs soha semmi baja! Ő meg úgy gondolta, hogy megpróbálja, hátha neki sem lesz!

- Ez a baj a nagyvárosi laikusokkal, nem gondolnák, hogy a vidéki Matyi Bácsik, meg Manyi Nénik esetleg értenek is valamihez. Igaz, hogy csak egy tucat gombafajt ismernek, de azt igen alaposan, sosem tévesztik mással, a többit meg nem szedik össze.

- Én egyszer ráfáztam a jóindulatúskodásra - mondta a túrázó csapat harmadik tagja. - Egy idősebb házaspár szedegette a fakósárga tölcsérgombát, pedig volt sok egyéb is az erdőben. Mondtam nekik, hogy az megárthat, erre elküldtek a búsba, azzal a megjegyzéssel, hogy ne üssem abba az orrom, amit ők esznek! Komolyan elzavartak! Nem tudom, mit kellett volna tennem, ha gyilkos galóca vagy valami más, dögösen mérgező van náluk...

- Még a TIT-szakkörben mesélte az egyik legöregebb tagtársunk - szólalt meg a negyedik túrázó -, hogy közvetlenül a háború után, egy erdei tisztáson fiatal orosz katonákba botlott, akik, messziről látszott, hogy épp kondérba aprítanak egy jókora adag gyilkos galócát...

- Bocs' a közbeszólásért, de még kezdő vagyok itt; hogy lehet messziről felismerni egy gombafajt? - kérdezte az ötödik.

- Jó szemmel nem nehéz.

- Minden fajnak több alaktani sajátossága is van. A gyilkos galóca kalapbőre világos zöldes árnyalatú, a kalap széle lekerekített, lemezei fehérek és a kalap pereme felé kissé kiszélesedők, a tönkjén a lemezeket fiatalabb korban borító részleges burok maradványaként egy gallérszerű hártya lóg, a tönk hossza a kalap átmérőjéhez képest úgy aránylik, mint...

- A termőhely és a termési időszak is jellegzetes...

- Tölgyesben a leggyakoribb...

- A szaga is összetéveszthetetlen...

       A szakemberek szinte egymás szavába vágva magyaráztak a kezdőnek, csak hogy meggyőzzék, idővel majd neki sem okoz gondot egy-egy gombafaj meghatározása, akár távolabbról is, vagy akár csak a termőtest egy apró darabkája alapján. Aki elkezdte mesélni a háború utáni történetet, végre folytathatta.

- Az öreg, gyér orosz tudását összeszedve, előadta, hogy jobb lenne, ha mégsem ennék meg azt a gombát, erre az egyik katona lekapta a mellette álló fa ágáról a géppityut és az öregre szegezte: "Davaj Tata, vagy Ratatata!". Az öreg elsomfordált, aztán a katonák nagyobb részének halála után valahogy kitudódott, hogy ő is arra járt, és az illetékes elvtársak felelősségre vonták. Mármint azért, mert nem lépett fel kellő eréllyel a galócaevés ellen, és hagyta, hogy a szegény kiskatonák, szovjet barátaink, hősökhöz nem igazán méltó módon, gombamérgezéstől szenvedjenek ki. Az öreg szaki jóbarátai erőteljes befolyása révén úszta csak meg a börtönt...

- Hát igen, gyilkos galócától elpatkolni kegyetlen halál. Jókora adag mazochizmussal lehet csak azt választani öngyilkosságnak, és alaposan meg kell szenvedni érte, amíg sikeredik. Lassú halál, többnapos agóniával, bőven van idő megbánni az elkövetett bűnöket!

- Na, képzeljétek csak, volt, akit nagy nehezen megmentettek, aztán egy évvel később újra gyilkos galócát evett!

- Fene a gusztusát!

- Állítólag igen finom!

- Nyilván, ha ügyes szakács készíti el...

- Vagy csinos szakácsnő. Ha eléggé csinos, a kaja íze már nem is számít...

- Hogy lehet megmenteni valakit egy ilyen súlyos mérgezés után? - kérdezte a kezdő - Úgy tudom, a tünetek csak másnap szoktak jelentkezni, amikor az illetőnek már kakukkoltak, ha még olyannak is néz ki, mintha élne...

- Bizonyos esélyek azért vannak. Egy átlagos méretű gyilkos galóca a halálos adag negyedét, esetleg többszörösét is tartalmazza, termőhelytől, évjárattól és egyéni érzékenységtől függően. A túlélés a fogyasztott mennyiségen múlik, meg az orvosi beavatkozás gyorsaságán.

- Amikor kezdő voltam a témában, úgy négy évtizede, a híres-neves Tétényi úti Kórházban folyt egy különleges kísérlet. A vágóhídon kiválogatott sertésmájakat használták külső szűrőnek, a páciens combvénájára csatlakoztatva. Előzőleg kimosták a májból a sertésvért, méregtelenítés közben pedig külön készülék helyettesítette a tüdőt, ami a mi testünkben is a májat pumpálja, hogy átfolyjék rajta a vér. Ma már persze korszerűbb módszerek vannak, de annak idején ezzel a sertésmájas módszerrel is megmentettek egypár embert.

- Azért ez a tüdő által pumpált máj-ügy igen érdekes! - jegyezte meg az egyik, kozépkorúságon már valamelyest túl levő szakember, kissé lihegve - Eszerint miközben felmászunk ezen a meredek domboldalon, fokozottabban méregtelenítődik a szervezetünk.

- Már csak amiatt is, mert az intenzív légzés önmagában is… - hagyta félbe intenzív szuszogással a mondatot a másik gombász.

- Nem beszélve az izzadásról, ami szintén méregtelenít… - kapkodott levegő után a harmadik idősödő szaki. A náluk alig fiatalabb túravezető így szólt:

- Tán csak nem arra akartok célozni ezzel, hogy máris elfáradtatok?

- Á, dehogy, csak kezd egyre kevésbé közömbös lenni, hogy milyen messze van az a bizonyos tópart, ahová a pihenőhelyet ígérted...

- Végül is három órája tallózunk, mindenkinek csaknem tele a kosara, errefelé meg már alig találni valami érdekeset...

- Hé, nehogy rálépj azokra a nyelespöfetegekre! - vágott közbe a túravezető, majd így folytatta:

- Még egy kis kitartás, kollégák! Már csak ezt a dombot kell megmásznunk, aztán le a túloldalán és fél órán belül a tónál leszünk.

       Hamarosan fölértek a dombra. Itt ismét sűrűbb lett az erdő, ám a gombatermés jelentéktelennek bizonyult. Miközben elindultak lefelé, egyikük azt mondta:

- Kezdő kollégánk biztosan nem tudja, hogyan lehet vegyes gombalevessel balesetnek látszó gyilkosságot elkövetni!

- Gondolom, le kell fagyasztani legalább tízkilónyit, aztán az emeletről véletlenül ráejteni a célszemély fejére.

- Ugyan már! Kétféle gombából kell főzni! Gyilkos galócából és valamilyen, főzés közben megsötétedő húsú, másik fajból, például erdei csiperkéből, piruló őzlábgombából, vagy érdestinóruból. A titok nyitja, hogy a gyilkos galóca húsa főzés közben is világos marad, és a méreganyag nem oldódik ki belőle a levesbe, csak egy egészen kevés a vágási felületeken. A finnyáskodó áldozat félre löködi a tálban a sötét darabokat, és csak a világosakat kanalazza ki. Az evőcimbora pedig kijelenti, hogy annyi baj legyen, neki jó a sötét is, így aztán megússza egy enyhébb mérgezéssel...

- Hajmeresztő! - mondta a kezdő, majd a többiek után ő is elnevette magát. Néhány évvel ugyan fiatalabb volt, mint a csapat zöme, de hozzájuk hasonlóan már neki sem kellett sokat költekezni a fodrásznál.

 

       Az elszórtan fás-bokros, enyhe lejtő hirtelen meredekebbé vált, és körülbelül húsz méteres esésű, fűvel benőtt rézsűként folytatódott. A lejtővel szemben egy feltűnően sima sziklafal meredezett. A gombászcsapat lekászálódott a gizgazos rézsűn, majd a hatalmas, lapos oldalú szikla előtt jobbra fordult egy alig észrevehetően kitaposott vadcsapáson, amely a sziklás területről kivezetve, széltől sustorgó borókák között kanyargott tovább. Hamarosan egy nagy, füves tisztásra értek, melynek közepén kerek tó vize tükrözte a felhőkkel csak alig tarkított, mélykék eget. Letelepedtek, nem messze a vízparttól, és kezdetét vette a határozási gyakorlat.

       A gombászat nem olyan, mint az ábécé, amit csak egyszer kell megtanulni. Alig akad ember, aki képes fejben tartani a több, mint a kétezerötszáz Kárpát-medencei gombafaj alaktani bélyegeit! Egy alapfokú tanfolyam száz fajának ismeretében persze már jól elboldogul az amatőr gombász, mert gyűjtőútjain az általában előforduló fajok háromnegyedét azonosítani tudja. Az igazi szakembereket azonban a ritkaságok is érdeklik, amelyek előfordulásának esélye megnő a különlegesen kedvező időjárásban. A gombafajok ismeretét folyamatosan tanulni és gyakorolni kell, különben az ember csak felejt! Nemcsak a fotókkal és rajzokkal illusztrált könyveket kell minél sűrűbben lapozgatni, hanem részt kell venni tanulmányi kirándulásokon és határozási gyakorlatokon is. Ilyenkor minden előforduló fajból összegyűjtenek a terepen néhány példányt, aztán az adott fajt jobban ismerő rutinosabbak egyenként ismertetik azokat a többiekkel, felsorolva a látható alaktani bélyegeket, és a termőhelyi körülményeket.

 

       Hagyjuk tehát most magára az ötfős gombászcsapatot, és gondolkodjunk el egy kicsit az élet dolgain! Vannak, akik a krimik és kalandregények olvasásával töltik legszívesebben idejüket, pedig a természetbe kivonulás, annak megismerési szándékával, különb mindenféle képzelt kalandnál! És gyakran felér, akár egy krimivel is. Nemcsak azért, mert volt már példa rá, hogy a gombászok holttestre bukkantak, sőt: az is előfordult, hogy földre szegezett tekintettel az erdőben tallózó gombagyűjtő fejjel nekiment egy akasztott ember bakancsának, hanem mert maguk a gombák is kriminálisak olykor! Életveszélyesen mérgező viszonylag kevés van, az összes fajnak körülbelül három százaléka. Ezeknek is csak egy része fordul elő gyakrabban a hazai erdőkben vagy mezőkön. Néhány viszont kifejezetten gyakori, mint például a gyilkos galóca. Nem azért veszélyes, mert ráugrik a gyanútlan gombagyűjtőre, átharapja torkát, aztán kirántja a bőréből, de elfogyasztás utáni hatása a maga módján hátborzongató. Tucatnyi hatóanyaga közül a legveszélyesebb, az amatoxin: sejtméreg. Megtéveszti a sejtek folyadékháztartását, ezért azok a szükségesnél több vizet vesznek fel a sejtközötti állományból, és megpukkadnak. Ez a szervezet sejtjeinek csak töredék-százalékát pusztítja el, önmagában nem feltétlenül lenne életveszélyes, de beindít egy túl késői, a hatóanyag felszívódása után órák, esetleg napok múlva jelentkező, téves reakciót, a csillapíthatatlan hányást-hasmenést. Ennek során a mérgezett személy folyadékvesztése elérheti akár a testsúlyának tíz százalékát is, ami már gyakran halálos. Túlélés esetén újabb néhány nap múlva jelentkezik a "májkóma", mivel a máj, mint fő méregtelenítő szervünk, nem győzi a pusztuló sejtek bomlástermékeinek kiszűrését, miközben maga is pusztul, ezért egyszer csak leáll. Attól kezdve az élő szervezetben amúgy is keletkező bomlási anyagok szintén mérgezik a szervezetet. Hát nem kész krimi?! Legtöbben egy ilyen sztori hallatán megdöbbennek, és felháborodva kérdezik, hogy ha ekkora veszélyek lesnek ránk a gombák részéről, akkor mi a nyavalyának foglalkozunk velük egyáltalán, pláne étkezési célból?!!! Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert sokkal több a kiválóan ehető, mint a mérgező *, felismerésük megfelelő szakismeretekkel nem nehéz, és ha nem gyűjtenénk azokat, értékes tápanyag tonnáinak tucatjait hagynánk tönkremenni a termési időszakban. Ezek tények!

 

(* A kb. 10%-ot kitevő kiváló ehetők és a kb. 3%-nyi veszélyesebben mérgezők mellett, a többi faj közé tartoznak a nem különösebben ennivalók, az ehetetlenek (pl. tapló-félék), az enyhén mérgezők és az a több száz ritka, vagy kis termetű faj, amelyek hatóanyag-tartalma és fogyaszthatósága ma még tisztázatlan!)

 

       A gombák az állatok és növények mellett a földi élővilág harmadik nagy törzsét alkotják. Több tulajdonságukban, sejtjeik felépítésében és életmódjukban is eltérnek mind a növényektől, mind az állatoktól. A gombasejt oxigén-igényes, mint az állati sejtek, sejtfalának legfőbb anyaga nem cellulóz, mint a növényeké, hanem a rovarokéhoz hasonló kitin. Amíg a növények alapvetően a szervetlen, ásványi anyagokból építik fel testük anyagát, addig a gombák funkciója a nekik táplálékul szolgáló, pusztuló növényi és állati anyagok lebontása szervetlenné. A gombák elpusztulásuk során a saját szerves anyagaikat is lebontják, így a növények számára dúsítják ásványi anyagokban a talajt. Nem véletlen, hogy a mezőn élő gombatelepek mentén sötétebben zöldül a fű. Különleges élőlények: a föld felszíne alatt, vagy a korhadó fák belsejében végzik többnyire hasznos, lebontó munkájukat, gyakran szimbiózisban vannak a növényekkel (bár egyes fajoknál parazitizmus is előfordul), és a talajfelszín fölé csak a termésüket, a "gyümölcsüket", azaz a szaporítószervüket dugják ki. Az erdőben lehullott avart, vagy a réten a földre ülepedve korhadozó, elhalt fűszálakat alulról fogyasztja a gombatelep, a tenyésztest, amely pókhálószerű micéliumszálak finom hálózataként szövi át a talajt, miközben átmérője lassanként növekszik, évente átlagosan egy-két arasznyit, de kedvezőbb időjárású évben akár fél méternyit is. A termőtestek a telep szélén képződnek, ezért találjuk azokat gyakran körív, vagy teljes kör mentén. Ezt hívták régebben boszorkánykörnek, pedig soha, semmilyen mágikus képességét nem sikerült észlelni… A telepek szélének sötétebb füve jól kirajzolja a tenyésztest méretét. Főképp a levegőből, akár több száz méteres magasságból is kiválóan láthatók ezek a karikák, de kis odafigyeléssel a talajon járva is észrevehetők. Méretük alapján saccolni lehet korukat: olykor háromszáz méteres átmérőjű boszorkányköröket is találunk, melyek kora elérheti az ezerötszáz - kétezerötszáz évet.

 

       És ez csak egy csipetnyi ízelítő volt a gombavilág különlegességeiből, melyekről külön könyvet lehetne írni! Aki ismerkedni kezd a témakörrel, meglepődik a termőtestek alaki változatosságán, melyre az egyes fajok vagy fajcsoportok nevei utalnak (például: korallgombák pohárgombák, csészegombák, kucsmagombák, tintahalgomba, papsapkagombák, agancsgombák, fülgombák, kosárgomba, réteggomba, káposztagomba, májgomba, zsemlegomba, mozsárütőgomba, őzlábgomba, pecsétviaszgomba, petrezselyemgomba, pitykegomba, serleggomba, gerebenek, tölcsérgombák, trombitagomba, tulipángomba, pöfete-gek, kalaposgombák…); de elcsodálkozhat a vegetatív szaporodási módjaik több furcsaságán is, vagy akár azon, hányféle mérgezési típusba sorolhatók az egyes fajok. Fentebb csak a gyilkos galóca került szóba, de a legtöbb galócafaj nem sejtmérget, hanem hőhatásra valamelyest elbomló idegmérget tartalmaz, más fajcsoportok körében azonban előfordul hallucinogén, vagy felhalmozódva hatásos, vagy súlyos emésztési zavart, sőt allergiás reakciót kiváltó méreganyag is. Van olyan, amelyiket nem szabad alkohollal együtt fogyasztani, és elég gyakori, hogy a közeli rokonságban lévő fajok némelyike mérgező, a többi meg nem. Például a gyilkos galócának a nemzetségbeli egyik "testvére", a császárgalóca a legkiválóbb csemegegomba. Ám nemcsak eleségként használhatjuk fel a gombákat, hanem többféle más módon is, de aki további részletekre kíváncsi, járjon utána, lehetőleg a témakörben már tapasztaltabbak szakmai vezetése mellett! 

 

Forrás: www. netgombsz.hu